Page 567 - A sírból üdvözöl

gyógyszerei szedését, nem szabadna használnia őket, hiszen a francba is, már
azt sem tudja, mi a valóság!
Talán emiatt a gondolat miatt indult el Downton háza felé. Talán ezért is
kezdett szaladni, ahogy az alak eltűnt a ház mögött. Már képtelen volt
elkülöníteni a valóságot a képzelet szüleményeitől...
Frissen nyírt fű illata csiklandozta az orrát, ahogy átvágott a kerten, és
rátaposott a lassan kinyíló virágokra. Ismerte a helyet, hiszen járt már itt
azelőtt. Downton háza sem különbözött a többitől, hiszen ugyanúgy nézett ki,
mint a többi szomszédé; sablonos volt és kiszámítható. Nem volt jó búvóhely,
főleg, hogy még kerítések sem húzódtak itt, ráadásul akárki megláthatja az ide
tévedőket, elég csak kikukkantania az ablakon.
Naya körülnézett; egy kis farakás állt a ház mögött, mellette pedig egy pad és
egy aprócska asztal foglalt helyet. A virágágyás kezdett elgazosodni, a lassan
nyíló virágokat körbeölelték és megfojtották a gyomok. Hátulról néhány
magas nyírfa állt, behatárolva, meddig tart egyáltalán Downton kis birtoka.
Az alak sehol sem volt. Bizonyára gyorsabb volt nála, és ha járt is itt, már
rég hűlt helye van. De vajon mit keresett? Downtonhoz jött talán?
Már épp fordult volna meg, hogy elmenjen, mikor a támadó a semmiből
csapott le rá, és hátulról keményen fejbe vágta. A támadás olyannyira
meglepte a nőt, hogy képtelen volt kivédeni. Az ütéstől a földre rogyott, és
néhány másodpercig levegőt sem kapott. Szédült, a feje zsongott, és a
hányinger kerülgette. Megpróbált lábra állni, és ezúttal ő támadni, azonban
képtelen volt megmozdulni, mintha valami megbénította volna minden egyes
izomszálát. Még mindig nem látott semmit sem, csak annyit érzett, hogy az a
valaki elvonszolja onnan, és kissé arrébb lökdösi, be az udvarra. Kinyitotta a
száját, hogy segítségért kiálthasson, ám mielőtt megszólalhatott volna, az
illető az ajkára tapasztotta a kezét. Néhány másodperc múlva végül elengedte,
majd a földre lökte, és megállt fölötte.
Nayának lassan tisztult ki a feje. Az ütéstől mindene fájni kezdett,
képtelen volt bármit is tenni. A sötétség eloszlott, és ekkor megpillantotta a
támadója arcát. Először a kék szem tűnt fel, a barázdált arc, a vonallá
préselődött száj, majd legvégül az őszes, megritkult haj. Legvégül a kezében
tartott serpenyőt vette észre, amivel percekkel azelőtt alaposan fejbe vágta.
Ideje sem volt megszólalni, Charles Downton azonnal rátámadt:
– Mégis mi a francot képzelsz?! – kiáltotta fojtott hangon. Szavaiból csöpögött

565