Page 195 - A sírból üdvözöl

megállíthatatlanul ömlik a vér, a mellkasába temette az arcát, és felvisított.
– Apa! A-apa... – nyögte.
– Itt vagyok, drágám – dörmögte a fülébe James Narroway, és magához
szorította a lánya törékeny testét, és hagyta, hogy az kisírja magát. Nem
érdekelte, hogy a drága zakóját belepi a lánya ragacsos vére, vagy hogy a
márkás inge taknyos és könnyes lesz. Ebben a pillanatban semmi sem
érdekelte, csak az, akit a karjában tartott; az egyetlen, kicsi lánya, az ő szeme
fénye, akit bántatottak. Akit tönkretettek. Akitől elvették a gyermekét. És akit
itt hagytak egyedül fetrengeni ebben a mocskos kórházi szobában, és senki
sem osztozott rajta kívül a fájdalmán. Ő pedig nem tűrte, hogy valaki ezt
tegye a lányával. Bűnhődnie kell mindazoknak, akik tönkretették az ő
egyetlenét.
Erősebben szorította magához Nayát, és egy pillanatra sem engedte el.
– Itt vagyok, Naya, semmi baj, semmi baj, szívem – suttogta a fülébe, habár
tudta, hogy ezek a szavak is éppolyan üresek, mint Naya lelke, hiszen semmit
sem jelentenek. Csupán jobb kimondani őket, mert megtörik a csendet.
Gyengéden simogatni kezdte a hátát, majd a haját, miközben hagyta, hogy
rendesen kisírja magából minden fájdalmát.
Úgy érezte, mintha nem csak a lánya, hanem az ő szívébe is kést döftek
volna. Emlékezett arra, hogy éppen nosztalgiázott egy zűrös ügy után, amit
sikeresen le is zárt, és a teáját kortyolgatta, mikor megszólalt a telefonja. Egy
férfi hívta, hogy a lánya balesetet szenvedett, és és neki azonnal oda kell
mennie hozzá a kórházba. Akkor megijedt. Nem is kicsit, pedig ő sosem
ijedett meg semmitől sem. James Narroway soha életében nem félt, de akkor
ott, mikor kinyomta a hívást, úgy érezte, hogy a félelem valósággal megfojtja
őt. A torkában dobogott a szíve, és érezte, hogy ha nem láthatja a lányát
azonnal, akkor bele is hal.
Emlékezett arra is, hogy eszeveszetten hajtott át minden piros lámpán, és úgy
rontott be a kórházba, hogy jó pár embert fellökött, aki az útjába került, de
még ez sem érdekelte. James Narrowayt amúgy sem érdekelte soha semmi a
lányán kívül.
A rémület teljességgel nyakon öntötte, mikor az egyik ápoló közölte
vele, hogy épp most próbálják megmenteni az unokáját, ráadásul a lánya
eszméletlen. Akkor pedig teljességgel kiakadt, mikor nem akarták
megengedni neki, hogy láthassa Nayát. Dühös volt, és már elhatározta
magában, hogy előkapja a zakója belsejében elrejtett kését, felkeni a falra az

193