Page 196 - A sírból üdvözöl

orvost, és a szívébe döfi a pengét. Szerencséjére nem vitte végbe a hirtelen
jött ötletét, és csak zsörtölődve állt az orvos előtt, arra várva, hogy mikor
láthatja újra az ő pici lányát.
Borzasztóan féltette őt, hiszen a felesége halála után Naya volt a szeme
fénye. Óvta minden egyes lépését, és úgy vigyázott rá, mint még soha
senkire. Nem engedte, hogy bármi baja essen, hiszen neki ő jelentette a
családot, ő volt a mindene.
Ráadásul akkor volt a legboldogabb, mikor Naya bejelentette, hogy babát
vár. Akkor érezte, hogy majd' kicsattan a boldogságtól, hiszen nemsokára
már az unokája lépéseit kell óvnia. Nemsokára nagyapa lesz!
Csak, hogy nem így történt. A baba koraszülött volt, és nem tudták
megmenteni, bármennyire is akarták és próbálkoztak, így James Narroway
unokája két órával a szülés után meghalt.
Ez a hír váratlanul érte őt, és teljességgel meglepte. Azt hitte, hogy semmi
sincs veszve, és minden rendben lesz... Csak hogy tévedett. Annak ellenére,
hogy ő sohasem szokott tévedni. Hiszen a Narrowayek túlélők voltak! A
babának is túl kellett volna élnie! Nem halhat meg csak így egy vérbeli
Narroway!
James Narroway dühös volt és rettenetesen elkeseredett. Tönkretették nem
csak őt, hanem a lányát is. Bele se mert gondolni, mi lesz, ha Naya megtudja
majd, hogy a fia meghalt. Nem akarta látni, hogy az egyetlen lánya
összeroppan a fájdalom terhe alatt, és most tessék... megtörtént. Neki pedig
itt kell lennie, a nap minden percében, hogy átsegíthesse őt ezeken a
perceken.
Hagyta, hogy a lánya kisírja magát, majd gyengéden eltolta magától,
hogy a szemébe nézhessen, de Naya konokul lehajtotta a fejét.
– Nézz rám – lehelte. A hangja határozott, mégis végtelenül gyengéd volt. –
Nézz rám, Naya!
Naya hüppögve emelte fel a fejét, és engedelmesen az apjára nézett. A
könnyei mögül alig látta kemény, határozott vonásait, és az összepréselődött
ajkát. A férfi lassan felemelte a kezét, és a füle mögé simította a lánya egyik
zsíros, az izzadtságtól a fejéhez tapadt hajtincsét, majd két kézbe fogta az
arcát, és közelebb hajolt hozzá.
Még sosem látta ennyire megtörtnek a lányt. A szemét vörösre marták a
könnyek, a tekintete megtörtségről és végtelen fájdalomról árulkodtak.
– Tudod, mi történt veled? Emlékszel valamire?

194