Page 212 - A sírból üdvözöl

– Naya... Naya, kérlek! – Az apja hangja olyan halk és gyengéd volt,
hogy még soha nem hallotta így beszélni.
De most nem érdekelte. A fájdalom üvöltött belőle, ahogy szorította
magához a kisfia élettelen testét. Nem, nem vehetik el tőle! Nem foszthatják
meg tőle az élete értelmét!
James ujjai erőszakosan fonták körbe a csuklóját, hogy szétfeszíthesse a
karját.
– A kisfiam! Ne, ne, ne! Adják vissza a babámat! Ő az enyém! Az enyém,
hallják?! Adják vissza maguk idióták, a pokolban kellene égniük, hazudtak
nekem! Sebastian él!
Naya hallotta, amint valamelyikük a nyugtatót ismételgeti, de már ez
sem érdekelte. Visított és üvöltött, ahogy a torkán kifért, és még az apja
kemény szavainak sem engedelmeskedett.
– A kisfiam... él, kérem... én... tudom.
– Semmi baj, Naya. Most már nincs semmi baj. – James megsimogatta
az arcát, és Naya ezután ismét sötétségbe burkolózott; a saját elméje alkotta
végtelenbe, a gyász alkotta rácsok mögé.
Mintha nem is élne. Pedig él.

* * *

Naya még sosem látta Paul Coopert ilyen dühösnek.
A sebe csúnyán vérzett a karján, de csak a nadrágjába törölte a vért, és nem
törődött azzal, hogy talán belemegy valami a sebbe. Kapott egy kisebb darab
kötszert Mrs. Lewistől, de még mindig nem kötötte be, csak bedobta a
kölcsönkért rendőrautó anyósülésére, és azóta rá se nézett. Nayához sem
szólt, csak idegesen nyomta le a gázpedált, valahányszor zöldre váltott a
lámpa, és eszeveszettül vezetett egészen a pszichológus házáig. Az eddig
nyugodt és figyelmes nyomozó eltűnt, helyébe pedig egy aggódó és ideges
férfi került, aki inkább magába fojtotta a dühét, mintsem szóljon valamit.
A visszapillantó tükörben Naya tisztán látta az arcát. Figyelte, amint a
férfi idegességében a szája szélét rágja, és az arca eltorzul a méregtől. A
homlokán sokkal élesebben rajzolódtak ki a ráncok, az arcán határozottabbak
voltak a vonásai. Így is éppolyan vonzó volt a nő számára; legszívesebben

210