Page 217 - A sírból üdvözöl

– Úgy csinál, mintha mindez az én hibám lenne – jegyezte meg fanyarul
Naya, mire a következő pillanatban megérezte, amint Paul Cooper
megragadja a csuklóját, és megszorítja.
– Maga tényleg nem érti?! – sziszegte, majd egy sóhajjal elengedte a
kezét. Pár percig farkasszemet néztek, majd a nyomozó tekintete lassan
lejjebb siklott. Óvatosan fogta meg Naya állát, és felemelte, hogy szemügyre
vehesse a halvány csíkot a nyakán, amit a kép pengéje okozott. – Ha tényleg
az az ember küldte őket, akire gondolok, akkor végünk van, Naya. Akkor már
most halottak vagyunk, és hiába küzdünk, úgyis elnyelnek minket. David Wolf
senkinek sem kegyelmez.

* * *

Naya fukdoklott.
A saját gyászában fulladozott, és az apján kívül senki nem akarta
megmenteni őt. James Narroway minden áldott nap utána kapott, és
kiemelte őt a sötét vízből, mielőtt véglegesen elmerült volna.
De rajta kívül senki más nem segített. Mintha Naya összes barátja egy
csapásra elpárolgott volna. Talán Robert tehetett mindenről. Lehet, hogy ő
volt az, aki ellene irányította a barátait, akik még el sem jöttek meglátogatni
őt.
Biztos volt benne, ha James nem lett volna ott mellette, ő már rég elmerült
volna a saját maga alkotta, gyötrelemből és siralomból álló poklában.
Csakhogy az apja nem hagyta, hogy a lánya belefulladjon mindebbe, és
napról napra szorosabban fogta a csuklóját, mikor kihúzta. Nem engedte,
hogy Naya túl mélyre süllyedjen, és a nyomás szétroppantsa a testét. Azt már
egyikük sem élné túl.
A kórház maga volt a koporsó, legalábbis Naya mindvégig így érezte.
Egy olyan koporsó, amiben több százan is vannak rajta kívül, amelynek van
szeme és szája, és amely folyton az arcába röhög, a halált ismételgetve.
Halott akart lenni ebben a koporsóban, de sem az apja, sem az orvosok, sem
pedig ezek a hülye csövek és gépek nem engedték. Minden alkalommal
megakadályozták őt abban, hogy kimúljon, és végre becsukódhasson a
koporsó fedele, akár egy takaró, amely örökre lefedi az életet. Míg ő a

215