Page 237 - A sírból üdvözöl

Ő sem gondolkozott, csak előre ugrott, és nekirontott a bátyjának.
– Hagyjátok már abba, jesszusom! – kiáltotta Stewart, és már közbe akart
lépni, mire Samantha odavetette, hogy maradjon ki ebből, mert ez az ő
dolguk, neki pedig nincs köze hozzá.
Megragadta Paul ingét, és a falhoz csapta a férfit. Minden erejére szüksége
volt ahhoz, hogy ott is tartsa, ám az nem hagyta magát, és durván ellökte a
húgát, aki erre megbotlott az egyik asztal lábába, és hátrabukott, egyenesen
Stewart lába elé, aki tettre készen hajolt le, és emelte fel a nőt a földről, majd
védelmezőn a háta mögé tolta.
– Mi a fenét műveltek? – kérdezte. – Azonnal hagyjátok abba!
Gondolkodjatok már egy kicsit!
– Én esküszöm, hogy végeztem veled! – sziszegte Paul, és a húgára
meredt. – Úgy viselkedsz... Jézusom, mindig is úgy viselkedtél, mint apánk.
Mindig is olyan voltál, mint az a szarházi.
– Azt hiszed, fájdalmat okozol, ha hozzá hasonlítgatsz? Egyedül te nem
veszed észre magad, Paul. Néha azt kívánom, bár sosem tértél volna vissza!
Hogy bár ott rohadnál, azon a helyen... Hogy bár visszamennél oda!
Samantha keze ökölbe szorult, és egész testében remegett. Az arcán
kövér könnycseppek folytak le, de Paul észre sem vette őket.
Az arcizma sem rándult. Kétségkívül fájtak az imént elhangzott szavak, de
nem mutatta ki az érzelmeit. Samantha mindig is tudta, hova kell szúrni a
kést, hogy a legjobban fájjon.
– Maradj ki az ügyeimből. – Csak ennyit mondott; a hangja figyelmeztetően
és fenyegetően csengett. Már fordult volna meg, hogy elrohanjon, ám egy
harmadik hang is közbeszólt, mire mindhárman az ajtó felé kapták a fejüket.
– De édesek, pizsamaparti az őrsön?
Az ajtóban a nemrég az olyan sokszor emlegetett David Wolf állt.
Gúnyos mosolyából és furcsán csillogó szeméből ki lehetett olvasni, hogy
hallotta a veszekedés végén elhangzó szavakat.
Magas volt, a tartása méltóságteljes; pontosan úgy festett, mintha egy híres
napilap címlapjáról lépett volna ki. Fekete nadrágot viselt, sötétkék, testhez
álló inggel, nyakkendője kissé ferdén állt.
A kezét lazán zsebre dugta, és vigyorogva nézett a társaira. Barna tincsei a
szemébe hullottak, de még így is vonzóan festett. Felettébb jóképű volt, sőt,
az arca egyenes vonásai határozottságról és magabiztosságról árulkodtak. Az

235