Page 30 - A sírból üdvözöl

– És látszólag nagyon hamar túl is tetted magad a megbánáson. De
legalább a feleségedet és a gyerekedet nem bánod, igaz? Velük nem játszol...
– Miről beszélsz? – A férfi nem tűnt meglepettnek.
– Nagyon jól tudod. Azt hitted, nem tudok a játékról? Tudok mindent,
Robert. Azt, hogy kik voltak benne, és miért...
– Ezt meg honnan...
– Az ember hall ezt-azt – suttogta Naya keserűen, és igyekezett
visszafogni magát, hogy ne kezdjen el újból kiabálni. Pedig még annyi
mindent akart volna a férfi arcába üvölteni!
Robert megrettenve nézett rá, majd zavartan hátrébb lépett egyet.
Naya kihasználva a szabad teret, megragadta a bejárati ajtó kilincsét, és már
ott sem volt. Az utcára kilépve aztán megtorpant, és az ajkát beharapva
próbálta visszatartani a sírást, ám a szeme furcsán szúrt. Naya ritkán sírt,
csupán akkor, amikor igazán dühös vagy szomorú volt. Vagy amikor eszébe
jutottak a keserű emlékek, amiket képtelen volt kitörölni az emlékezetéből,
és amik most újból megelevenedtek a fejében. Hiába próbálta visszafogni
magát, a könnyei kicsordultak a szeméből, és lassan lefolytak az arcán.
Megsemmisülten állt a járda közepén, és most az egyszer örült, hogy nincs itt
senki, aki láthatná őt. Mielőtt hazaindult volna, még visszanézett a házra. A
legfelső emeleti ablakban állt valaki, és némán bámulta őt, miközben a
kezeivel az ablaküvegre támaszkodott. Anja volt az. A tenyerén csupán két
szó állt, amit Nayának sikerült elolvasnia: segíts nekem.

28