Page 338 - A sírból üdvözöl

Naya felpattant, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ráöntötte a kávéját a
telefonra.
– Nem, nem, nem! – sikoltott fel, és újból a falhoz csapta a készüléket. A
képernyő szilánkokra törött, a hátlapja és az akkumulátor kiesett, ám a
telefon továbbra sem hallgatott el. – Hagyj békén, hagyj békén!
– Mert ahogy a vér, úgy a füst is kezdődni fog... Hamarosan.
És a készülék kikapcsolt.

* * *

A közeli virágboltban vásárolt rózsák tüskéi már szúrták a tenyerét, de
nem törődött vele, inkább még jobban szorította a virág szárát. Jól esett neki
a fájdalom, ami egyre csak fokozódott, ahogy közelebb ért a temetőhöz. Már
távolról is észrevette a hatalmas és zord vaskaput, amely választófalként
magasodott az élők és a holtak között. Úgy érezte, muszáj eljönnie; a
telefonos incidens után már nem volt maradása otthon, ki kellett szabadulnia
onnan, ha nem akart megfulladni a fájdalomban és az ott rátelepedett
félelemben. Valaki beleszólt a beszélgetésbe... Valaki, akinek vékony, magas
hangja volt, akárcsak egy gyereknek. Nem, az nem lehetett; Robert miért
ijesztgetné őt? Hiszen a Játék rég véget ért, ráadásul honnan tudhatna arról a
furcsa mondatról, ami olyan sok helyen visszaköszönt már neki? Amikor
Paullal a kávézóban voltak, ott is telefonált neki valaki, és figyelmeztette,
hogy kezdődik a vér. Tehát ez valamiféle jóslás lehetett; bele se mert
gondolni, mit jelölhet a füst, aminek nemsokára el kell kezdődnie. Remélte,
hogy semmit...
Gombóccal a torkában állt meg a temetőbe kapuja előtt, és ahogy
belépett, hirtelen megszűnt a város összes zaja. Mintha egy teljesen más
világba került volna, ahol élőknek semmi keresnivalójuk nem volt.
Jobbra egy kisebb kápolna és ravatalozó foglalt helyet; az egykor még fehér
falat szürkére mosta az idők sora. A cserepek szinte már feketén hirdették a
régi épület romlását.
Balra fényesre lakkozott koporsók tömkelege volt egymásra halmozva,
mintha valaki odahajigálta volna őket. Némelyek oldalára föld tapadt,
jelezve, hogy már egyszer megjárta a mélységet.

336