Page 343 - A sírból üdvözöl

merült benne, hogy Paul vajon hol és kinél tölti az éjszakáit, és vajon kinek az
ágyában ébred reggelente. Ám ahogy erre gondolt, a mellkasa furcsán
összeszorult, és a szíve hevesebben kezdett verni.
Paul megrázta a fejét, mint aki nyomatékot akarna adni a szavainak, és
elfordult, vissza a sír felé. Az arcán furcsa fintor jelent meg.
Nayának csak ekkor tűnt fel, kinek is a sírja előtt állnak; a sírkő cifra betűkkel
Sherry Aileen Cooper nevét hirdette, alatta pedig az évszám jelölte, hogy alig
nyolc évet élt. Nayának eszébe jutott, mit mesélt neki Samantha nem is olyan
rég róla, és Paul tönkrement házasságáról. Vajon mit tudhat még maga
mögött a nyomozó?
– A lánya volt, igaz? – kérdezte suttogva, mire a férfi hosszasan
felsóhajtott, és bólintott. A zsebébe csúsztatta a kezét, és úgy bámulta a
földet; Nayának majd' megszakadt a szíve, amiatt, hogy így kellett látnia őt. A
férfi ugyanis sosem mutatta ki az érzelmeit; mindig gondosan elrejtette őket
a külvilágtól, maszkot hordott, ami sosem hullott le róla, és ami miatt a
tekintete rideg, arckifejezése semmis volt. A veszteség fájdalma nem engedte
meg neki, hogy valaha is leessen róla ez az álarc. Nayát érdekelte, hogy vajon
mióta hordja? Mióta viselkedik úgy, mintha soha semmi nem hatotta volna
meg? Samantha azt mondta, teljesen megváltozott a lánya halála óta, de
vajon milyen lehetett azelőtt? Szívesen megismerte volna azt az oldalát is...
Szerette volna látni, milyen, mikor igazán mosolyog, hallani, mikor teljes
szívéből nevet, érezni, amint finoman megcsókolja őt...
Ettől a gondolattól megborzongott. Nem, nem, nem! Nem szabadna
ilyenekre gondolnia! Egyáltalán hogyan is jutott eszébe ez?
Ismét a nyomozó arcára nézett. A férfi a szeme sarkából őt figyelte, majd
elfordult, és pár perc habozás után megszólalt:
– Anne-val, a feleségemmel még a középiskolában találkoztam; ha lehet úgy
nevezni, hát akkor szerelem volt első látásra. Persze, már akkor nagy
nőcsábász voltam, de ő... másmilyen volt, azonnal megragadott, és teljesen
elbódított. Megkértem a kezét, igent mondott, és összeházasodtuk. Fiatalok
voltunk, nem érdekelt semmi és senki, csak boldogok akartunk lenni. Azok is
voltunk, ó de még mennyire! Imádtam Anne-t, ő is engem, és semmi sem
számított innentől fogva. Utazgatni akartunk, felfedezni a világot, szórakozni,
ahogy minden fiatal szokta... Ám Anne viszonylag elég hamar teherbe esett;
alig voltunk fél éves házasok, és már jött a baba. Talán jobban kellett volna
vigyáznunk, de én nem bántam, miért is tettem volna? Emlékszem, ahogy

341