Page 346 - A sírból üdvözöl

tényleg meghalt... Anne is megjelent, részegen dőlt be az ajtón, és
röhögött. Már nem fog rád nézni, Paul, hiszen meghalt... Ezt mondta, én
pedig éreztem, hogy képes lennék megfojtani őt, amiért így viselkedik.
– Én temettem el Sherryt, Anne még csak meg sem jelent. Emlékszem,
ahogy idehozták a koporsót, és beleengedték a mélybe... Azt a pillanatot
sosem fogom elfelejteni, úgy él bennem, mintha tegnap történt volna.
Elváltam Anne-tól, ő pedig eltűnt az életemből. Néha felhívott, egy évben
kétszer keresett, de alig pár percig beszéltünk, aztán letettük a telefont. Jobb
is volt így. Én pedig egyedül maradtam a gyászomban, a fájdalmamban és a
mérhetetlen sötétségben... Néha pedig úgy érzem, még mindig ugyanott
vagyok. És hogy legszívesebben mást sem tennék, csak utána mennék...
Paul ezután elhallgatott, és a csend úgy borult közéjük, mint valamiféle
gyilkos köd. Naya beharapta az ajkát, és úgy nézett a nyomozóra, akinek az
arcáról le lehetett olvasni azt a rengeteg fájdalmat, amit az élet írt fel rá.
Borzasztó érzés lehetett mindezt átélni, Naya ezt nagyon jól tudta, hiszen ő is
megtapasztalta ezt, ha nem is ugyanígy, de volt része hasonló rosszakban. Őt
is megcsalták, ő is elvesztett egy gyereket, neki is romba dőlt az élete.
Maszkot viselt, akárcsak Paul. És fájt, ahogy neki is...
Nem is gondolta volna, hogy ennyi közös van bennük. Mindkettejük a hátán
cipelte a múlt terhét, ami semmivel sem lett könnyebb az évek során, sőt
nehezebbé vált. Mert minden egyes perc, amit egyedül töltöttek, minden
egyes kisgyerek, akit az utcán láttak, azt juttatta az eszükbe, hogy kik voltak,
és kik lettek, hogy mijük volt, és mit vesztettek el.
Naya valahol, legbelül úgy érezte, hogy a nyomozóban valaki olyanra
talált, aki képes volt megérteni őt, és akit ő is megérthet. Azután, hogy ő is
elmondott pár dolgot a saját múltjáról, remélte, hogy majd a nyomozó is
mesélni fog a sajátjáról, és most, hogy ezt megkapta, olyan volt, mintha
társra talált volna. Mintha a hatalmas üresség mellé, ami a lelkében tombolt,
kapott volna valamit, egy megfogalmazhatatlan és érthetetlen érzelmet,
amelynek nevet sem tudott adni.
Nem is gondolkodott, a lába szinte már magától mozdult, ahogy
közelebb lépett hozzá. Már emelte is a kezét, hogy végigsimítson a karján, de
hirtelen meggondolta magát, amint tudatosult benne, mire is készült.
– Sajnálom.

344