Page 347 - A sírból üdvözöl

Paul megrázta a fejét, és sietve hátrált egy lépést, mint aki fél a
közelségtől.
– Már elmúlt. Már vége. Jobb lenne hagyni, jobb lenne elfelejteni...
– Csakhogy ezt nem lehet, mert bennünk él – jegyezte meg halkan, és a
füle mögé simította egyik tincsét. A szeme sarkából látta, amint Paul épp őt
figyeli. – És mindig is bennünk fog. Nekem is gyakran eszembe jut a fiam, és
az érzés, amikor még... az édesanyja lehettem.
– Mindig is az édesanyja fog maradni, Naya. Ez az egy dolog nem
változik soha, akármeddig él is – mondta a nyomozó. – Ezt elhiheti.
Naya elpirult erre, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. A
francba is, mint egy kisgyerek! Egy durva mozdulattal törölte le őket, majd
felnézett a férfira.
– Néha van egy olyan érzésem, hogy mi ketten túlságosan is hasonlítunk
egymáshoz. – Azzal hátat fordított neki, és a kijárat felé indult. – Jöjjön,
hazaviszem. Nem tanácsos ilyenkor a temetőben kószálnia egyedül, már
sötétedik...
– A halottaktól nem kell tartani – jegyezte meg Naya, és a férfi után
sietett, megpróbálva felvenni lépteinek ritmusát. – Az élők nagyobb veszélyt
jelentenek.
Paul hitetlenkedve pillantott rá.
– Vagy talán a holtak azok, akiktől néha jobban kell félni.
– Mire céloz ezzel?
– Csupán arra, hogy nem mindig az élők azok, akik miatt éjjel nem jön
álom a szemünkre.
Naya összepréselte az ajkát; lopva a sírok felé fordította a fejét, és
azokat kezdte fürkészni. Akaratlanul is a kislány jutott eszébe, mire egy
leheletnyivel közelebb húzódott Paulhoz. A férfi egyre gyorsabban lépdelt,
szinte alig tudta tartani vele a lépést, aztán egyszer csak megpillantott
valamit, és hirtelen megtorpant.
Paul csak pár lépés után vette észre, hogy lemaradt, és kissé dühösen sietett
vissza utána.
– Mit művel?!
Naya a sírkőre szegezte a tekintetét.
– Paul Cooper – olvasta le a nevet róla, ám az évszám hiányzott. – Ez...
– Az apám! – vágta rá a nyomozó.

345