Page 351 - A sírból üdvözöl

Ám ekkor valaki hirtelen elkapta a derekát, mielőtt közelebb futhatott
volna a tűzoltókhoz, akik látszólag már nem tudták megmenteni a házat.
– Ne, ne, ne! Eresszen el! Eresszen már el! – sikoltotta hisztérikusan, és
kapálózni kezdett. Megpróbált kiszabadulni Paul karjai közül, de az nem
eresztette, csak egyre jobban szorította magához, és még csak fel sem
szisszent, amikor a nő keményen a gyomrába könyökölt, és megpróbálta
ágyékon rúgni. – Eresszen el, a kurva életbe! Kérem!
– Már vége, Naya, már nem tud semmit tenni – mondta Paul
összeszorított fogakkal, ugyanis nehezére esett féken tartania a nőt.
– Nem, maga nem tudja, mit beszél! Nem tud semmit! Engedjen el! Meg
kell mentenem... ki kell hoznom onnan a dolgaimat... eresszen el, kérem...
Naya teste elernyedt a nyomozó karjaiban. A térdei felmondták a
szolgálatot, és egyenesen a férfi mellkasának dőlt, aki erősen tartotta.
– Semmi baj, Naya, semmi baj – suttogta nyugtatóan, ahogy félrehúzta a
haját, hogy a fülébe súgjon. – Minden rendben lesz, majd megoldunk
mindent, higgyen nekem.
Naya immár elvesztette a fonalat, hogy mi történik körülötte. Egyedül
csak Paul volt ebben a pillanatban a támasza, és ezt kihasználva szorosan
beléje kapaszkodott, és a nyakába temetett arccal, teljesen kikészülve
zokogott. A férfi a derekát fogta, és úgy tartotta, mintha az élete múlt volna
rajta, miközben azért érződött a tartásán, hogy nincs ínyére az ilyesfajta testi
közelség. Éppen ezért néhány perc után lefejtette magáról a görcsösen beléje
kapaszkodó karokat, lassan leereszkedett, és a földre ültette a nőt.
Naya rongybabaként engedelmeskedett, majd a fülére tapasztotta a kezét,
hogy ne kelljen hallania azt a rettenetes ropogást, és az eldőlő deszkák
borzalmas hangját, amely jelezte, hogy a ház nemsokára teljesen megadja
magát, ő pedig végleg hajléktalanná válik.
A lángok eszébe juttatták a Játékot, és azt, hogy hogyan végződött. Az
autó, a baleset, a tűz, az a rengeteg fájdalom, amit akkor élt át...
Legszívesebben felvisított volna, amint Sebastian arcképe úszott a szeme elé,
a hasára szorította a kezét. Érezte, hogy mindjárt belefullad valamiféle csípős
folyadékba, amely hirtelen előtört a torkából, és arra késztette, hogy
előrehajolva az aszfaltra hányjon. Az íz, ami kitöltötte a száját,
elviselhetetlenül keserű volt, és ettől ismét öklendezni kezdett.
Aztán érezte, hogy valaki leguggolt melléje, és óvatosan hátrafogta a haját,
majd a saját ingujjával megtörölte a száját.

349