Page 458 - A sírból üdvözöl

és az utána hirtelen meghozott, meggondolatlan döntésre. Halál. Még mindig
előtte lebegett ez a szó, most azonban mégsem tűnt olyan csábítónak, mint
abban a pillanatban. Ami akkor megváltást jelentett, mostanra már teljesen
mássá alakult. Félelemmé.
– Ne haragudj rám – suttogta alig hallhatóan, és az első könnycsepp
eltűnt a párnán szétterült hajában. James követte a tekintetével, de nem szólt
semmit, ez pedig megrémítette Nayát. Az apja mindig mondott valamit,
sosem burkolózott a csend ködébe, és nem hagyta hogy a hallgatás
várfalakat vonjon köré. És most mégis... Mintha ezt használná a fegyveréül
ellene. – Apa... Kérlek, ne haragudj!
James lassan megrázta a fejét, és hosszasan felsóhajtott. Ujjai
jéghidegek voltak, ahogy végigsimított a homlokán, majd az arcán, és amikor
ránézett, a lány csalódottságot olvasott ki a szeméből.
– Nem mennék semmire a haragommal – mondta. – Örülnöd kéne, hogy nem
lett bajod, hogy... – Itt elakadt, és inkább elharapta a mondat végét. Ismét
megrázta a fejét, mint aki helyre akarná tenni a gondolatait, ha már
másképp nem megy. – Nem tudom, Naya. Nem tudom, miért csináltad ezt...
Mit szerettél volna elérni vele? Hogy másodszor is elveszítsem az életem
értelmét? Először az édesanyád, most meg te...
– Sajnálom, apa... – Hát persze, az ember mindig utólag gondolkodik és
könyörög az irgalomért, Naya erre már rájött. Ám abban a pillanatban,
amikor a könnyeivel küszködve, homályos tekintettel nyelte le a
gyógyszereket, meg sem fordult a fejében, hogy James mit érezhetett. Hogy
vajon mit gondolhatott azután, miután megbélyegezte őt azzal a bűnös
szóval. Nem, James és az ő bánata alul maradt. Helyette saját magát siratta,
az édesanyát, Robert és a barátai árulását, na meg a kisfiát, akit már csak
holtan tarthatott a karjaiban.
Azonban most, ahogy ránézett a szeretett édesapjára, hirtelen
elszégyellte magát. A szégyen valósággal fojtogatta, két kézzel szorongatta a
torkát, és kegyetlenül próbálta megölni őt. Naya pedig nem ellenkezett; most
már megérdemelte a halált, ha akarta, ha nem.
James mindig kipihentnek tűnő arca most aggodalmat és fájdalmat
tükrözött. A szeme alatti karikák kialvatlanságról árulkodtak, a tekintete
viszont teljesen mást üzent, és Naya hiába próbálta, nem tudta megfejteni.
Düh? Csalódottság? Kétségbeesés? Az érzelmek kavalkádja teljesen
összezavarta, azonban már bánta. Már megbánt mindent...

456