Page 472 - A sírból üdvözöl

Naya hallgatott, és óvatosan megkavargatta a kávéját. Hirtelen fogalma
sem volt, mit mondhatna erre az egészre. Nem gondolta volna, hogy Paul
Coopernek ilyen nehéz volt. Ő hozzá képest végtelen szeretetben nőtt fel,
hála az édesapjának, aki teljes szívvel és lélekkel gondoskodott róla, és
egyszerre két szülő szerepét is magára vette. Azonban most, hogy
végignézett a vele szemben ülő férfin, hirtelen mindent látott maga előtt.
Látta Edward Coopert, amint kicsatolja a nadrágövét, Pault, amint a zokogott,
olyannyira fájtak az apja ütése, az anyját, amint a férje karját markolva
kegyelemért esedezik. Naya megborzongott, és hirtelen kirázta a hideg,
ahogy erre gondolt. Vajon a nyomozó teste tele van sebekkel? Vajon
begyógyulnak még valaha? Ezekre a kérdésekre már nemigen tudta a választ,
azonban elengedhetetlen vágyat érzett, hogy megnézze azokat a
sebhelyeket. És ha tehetné, akkor az ajkával cirógatná őket, lecsókolná a
fájdalmat, és bármit megtenne, hogy könnyítsen Paul nehézségein...
– Azt hiszem, ideje mennünk – szólalt meg halkan a férfi, és már fel is
állt. Naya követte a példáját, majd betolta a székét, és követte a nyomozót.
Ahogy kiértek az ajtón, és az ajtó fölé akasztott csengő halkan csilingelni
kezdett, jelezve, hogy most távoztak a vendégek, még halkan megszólalt:
– Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz gyerekkora volt...
Paul megtorpant a járda kellős közepén, félúton Naya autója felé, és
meglepetten fordult vissza. A napfény árnyékot vetett gyönyörű arcára,
ahogy a kezét a zsebébe süllyesztve nézett rá.
– Az életet nem a gyengéknek találták ki, akik csak úgy elrohannak a
nehézségek elöl. Ki kellett bírnom, ha nem akartam meghalni. Maga is ezt
tette, nem? Kibírta mindazt a szörnyűséget, amit műveltek magával a
Játékban.
Naya összerezzent, ahogy a férfi kiejtette a szót, és egy pillanatra azt
sem tudta, hol is van egyáltalán. Képek villantak fel, majd tűntek el,
sikolyokat és röhögést hallott, a szeme előtt hatalmas lángok táncoltak.
Aztán ez a kavalkád hirtelen szertefoszlott, ahogy a nyomozó gyengéden
megérintette a karját.
– Ne haragudjon, nem kellett volna ezt mondanom – mondta bűnbánóan.
– Semmi baj, én csupán... – Naya megborzongott. Olyan érzése volt,
mintha egy jeges kéz markolta volna a torkát. – Én csak... – Nem tudta
befejezni a mondatot, a szavak elakadtak a torkában, így csak lehajtotta a
fejét, és a járdalapokat kezdte bámulni.

470